Elmentem futni a patakra. Csak tudnám, miért, miközben azt fejtegettem ma, hogy mennyire kimerültnek érzem magam. Nem volt vészesen meleg, de rögtön az elején furcsálltam, hogy olyan nehéznek érzem a lábaimat, meg mintha cipelnék plusz 5 kilót. Valószínű, hogy a tegnap becsókolt 3 (reggeli) + 4 (vacsora) túrós palacsintát cipeltem... 2 km-nél úgy szúrt az oldalam, hogy ilyet régen éreztem, muszáj volt megállnom. Két perc múlva elindultam és megint szúrt, de annyira, hogy azt hittem, visítok. Úgyhogy hagytam a fenébe az egészet és elindultam haza gyalog.
De mint egy vert sereg. Én meg félmaraton jövőre, mi? Muhaha. Na persze. Ilyenkor olyan nullának érzem magam, hogy nem bírok nyamvadt 3 km-t sem lefutni és szégyenszemre haza kell slattyognom. És ahogy futnak el mellettem az emberek, mintha mind engem nézne megvetően (persze a sötét miatt semmit nem látok az arcukból, de én túúúdom, hogy ezt gondolják).
Azt hiszem, most letusolok és lefekszem aludni. Tessék nekem vigasztaló kommenteket küldeni, hogy holnap ismét bizakodóan tekinthessek a baromi lassan ívelő futókarrieremre.