Hétfőn azt írtam, hogy egy hét pihenő jön, nem futok és pihentetem a lábam. Ismételten nem sikerült tartanom magam az elhangzottakhoz.
Csütörtökön dél körül elindultam az irodából és levonatoztam Balatonszemesre keresztfiam családjához.A hideg idő miatt vastagabb ruhákat is be kellett pakolnom, így a matracot itthon hagytam (nagyon nehezen fért be felfújva a bőröndbe…) és bepakoltam a helyére a futócipőt, just in case. Pénteken egészen kellemes idő volt, a nap is sütött, napoztunk, de a vízbe nem mentem. Helyette elmentem a csapattal a híres balatonszemesi Kistücsök étterembe. Gourmet szinten fejlett bandával mentem, már délután óta arról folyt a diskurzus, hogy milyen jól főznek ott. És valóban. Igyekeztem könnyebb ételt választani, mert az ilyenkor elfogyasztott balatoni terülj-terülj asztalkám-os reggelik és vacsorák már épp eléggé eltelítettek. Pisztrángfilét ettem tökmagolajos-csicseriborsós cukkínisalátával és isteni volt! De ez nem egy gasztroblog, így rátérek a lényegre…másnap reggel vacakabb, esős idő volt, strandolás szóba sem jöhetett, így amikor délután elállt az eső, már elhatároztam, hogy nekiveselkedek a már kitalált távhoz. A szemesi kempingből 3,3m km az a balatonlellei üdülő, ahova kiskoromban éveken keresztül jártunk a családdal. Este 6 óra fele, megunva az „úgysemmész futni” és hasonló cukkoló csipkelődéseket, nekiindultam. 
Kellemes futóidő volt, és sima aszfalton tudtam futni. Alaposan melegítettem, főleg a térdeimet. Stoppert az olvasói instrukcióknak megfelelően nem vittem. A kocogós felvezető 1 km után rákanyarodtam a Lellére vezető Köztársaság útjára, a 85-ös házszám volt az első, úti célom a 18-as szám volt. De itt nem párosan vannak számozva a házak, így egész szép táv volt. A 40-esnél már meglehetősen elfáradtam, elnehezültek a lábaim, éreztem a 2 napi evés-ivást, kenyér-, bor- és jagerfogyasztást. De csak elértem a 18-as számig. Bekanyarodtam az ismerős területre és lefutottam a partig. Az elmúlt 20 év alatt semmit sem változott az üdülő, talán csak kisebb lett minden, de mintha megállt volna az idő. A kékre festett padok, a lengőteke fabábui, a bérelhető csónakok és vízbiciklik is ugyanazok voltak, csak én voltam 20 évvel idősebb. A parton megálltam egy kis időre, átgondolva mennyi minden változott azóta, hogy utoljára itt jártam a családunkkal. Nagyon nehéz, lelkileg megterhelő pillanatok voltak, így hamarosan vissza is indultam. A lábaim most jobban vittek, de a gondolataimat nehéz volt elterelnem a múltbéli eseményektől, rosszul lélegeztem, így alig vártam, hogy eltávolodjak Balatonlellétől és visszaérjek a szállásra. Megszaporáztam a lépteimet, koncentráltam a helyes légzésre, tempósabban értem vissza a 85-ös számig, majd kanyarodtam rá a most már levezetőnek számító utolsó km-re. A kempingbejárathoz érve nyújtottam, lazítottam, majd bekocogtam a faházunkig. 6,5 km-t tettem meg nagyjából és bár stoppert nem vittem, sima karóra volt nálam, olyan 6,5 perces kilométereket futottam. Amikor megálltam, éreztem, hogy a térdem nem a legjobb és sajnos később ismét csak egyre rosszabb lett, ismét kezdett bedagadni és azóta sem javult. Úgyhogy most TÉNYLEG megfogadom, hogy addig nem megyek futni, amíg egy kicsit is érzem, hogy „van” térdem valamint a héten könnyebb ételeket fogok fogyasztani, mert 2 nap alatt annyi kenyeret ettem meg, mint az elmúlt 2 hónapban összesen. Bízom benne, hogy amikor legközelebb megyek edzeni, csupa pozitívumról tudok majd beszámolni. Lassan jön az ősz, jönnek a futóversenyek, össze kell magam szedni testben, lélekben, fejben.
