Már egy ideje azon szerencsétlenkedtem, hogy menjek-e a Nike futóversenyre vagy sem. Előtte való nap buli, aznapra sok program, oda meg csak úgy jó kimenni, ha részt is veszek majd utána ott is maradok… Az ilyen szituációkban nagyon tudok töketlenkedni, de végre, nagy nehezen eldöntöttem, hogy kihagyom. Nagyon sajnálom, hiszen csak az év egyik futóeseményéről van szó. Idén 3 versenyt vártam igazán (Nike, Spar és EDF), ebből csak az EDF-re tudok menni. BÉF-en még egyszer sem voltam. Már régóta agyaltam azon, hogy miért van az a késztetésem, hogy az összes létező olyan futóeseményre elmenjek, ahol van számomra is vállalható táv és miért érzem magam kicsit durcásan, ha mégsem tudok elmenni. Most egyszerűen ilyen időszakomat élem a futásban, gyanítom, le fog csengeni, de addig is iszonyatosan tudom sajnálni, ha kihagyok egy rendezvényt.
Először is a verseny egy remek közeli cél, jó motiváció arra készülni, az van a szemem előtt és ad erőt akkor is elmenni edzeni, ha éppen baromira nincsen kedvem. Mert annál semmi sem lenne nyomasztóbb, ha csúfos kudarcot vallanék a versenyen és nem tudnám lefutni az adott távot, vagy csak szenvedéssel. Nem szeretek felkészületlenül menni sehova sem.
Másodszor, versenyen eleddig mindig javítottam az eredményemen, ami ad egy hatalmas adag önbizalmat és legfőképpen motivációt a továbbiakra nézve, valamint bebizonyosodik az is, hogy van értelme sportolni, küzdeni, futni kitartóan. Mindig továbbléptet eggyel, fokozatosan nőnek a bevállalható és bevállalt távok. 2 éve nem mertem volna 5 km feletti távon indulni, most már 10 km-re is mernék nevezni és elkezdtem foglalkozni a gondolattal, hogy milyen lesz majd félmaratonra készülni.
Harmadszor, a társaság. Jó pár ismerősöm van, aki fut, illetve a futóbloggerek bejegyzései is motiválnak, hogy márpedig ott a helyem, mert ha nem megyek, kimaradok egy jó buliból, ahol mindenki más ott van. A futás öröméből, ez együtt izgulás és egymásért izgulás öröméből, a futás utáni jóleső érzésből és a versenyek utáni élmény- és tapasztalat cseréből. Kicsit irigykedve hallgatom utólag a beszámolókat a kihagyott futásokról és nagyon sajnálom, hogy nem lehettem része azoknak. Mindig agitálom a körülöttem lévőket is, hogy jöjjenek ők is, hatalmas élmény egy ilyen eseményen részt venni, akár csak nézőként is. A céges futókör is a K&H futás után érzett eufória hevében jött létre; olyan emberek is belelkesedtek, akik előtte nem is futottak versenyen. Részemről igaz a mondás, hogy a részvétel a lényeg. Egyszerűen jó ott lenni, részese lenni egy nagyszabású eseménynek. De erről az élmény-faktorról órákat lehetne regélni…
Negyedszer, a büszkeség. Amikor túl vagyok egy versenyen és látom nem-futó barátokon, családon, hogy milyen büszkék rám, hogy megcsináltam, gratulálnak és amolyan csodálattal hallgatják, amikor mesélek az élményekről és hogy egyre hosszabb távokat futok le (egy olyan embernek, aki nem sportol, már 3 km is hatalmas távot jelent). Sőt, még ha kicsinyesen is hangzik - van, hogy jól esik azt érezni, hogy kicsit irigyelnek is :)
De ugyanakkor tudom, hogy vannak fontosabb dolgok is és nem tudok mindegyik eseményre elmenni. Fontos a családom; Gulo alig van itthon, ha hazajön egy hétre (vagy éppen csak 2 napra) egy hónapban, akkor szeretnék vele lenni. Ha külföldi barátaim évente szinte csak egyszer jönnek haza, akkor nem mondom le őket azért, mert másnap nekem futni kell. Majd futok máskor. Lesz még rá alkalom bőven.
És most, hogy így kifilozofáltam magam, megyek futni egyet.