Előző alkalommal azt írtam, hogy az a jó az esti futásban, hogy a napközben szerzett szellemi fáradtságot felváltja egy fizikai fáradtság. Ez ma ismételten igazolást nyert. Nagyon szeretem a főnökömet (és nem, nem olvassa a blogot, nem azért írom!), de férfi létére vannak nála bizonyos napok, amikor kibírhatatlan, a kákán is csomót keres és 20 percenként hív fel, egyre ingerültebben, egyre magasabb hangon. Ma is ezt volt, és annak ellenére, hogy már nem veszem az ilyeneket magamra, le tud fárasztani. Meglehetősen lezombulva értem haza. Már napközben elhatároztam, hogy a hőség miatt lehetőleg ismét jó későn megyek edzeni és ehhez tartottam magam. Miután kicsit re-bootoltam a kanapén ülve, asszonykodtam (kézzelmostam – broáf), körmöt lakkoztam majd megnéztem a Két pasi meg egy kicsit. Itt már majdnem sikerült besüppednem a kanapéba, de ellenálltam a kísértésnek, nekikészülődtem a futásnak. Már induláskor kezdett sötétedni és ma azt olvastam az indexen, hogy Szeged mellett egy bukósisakos szatír elkapott egy fiatalt lányt, mialatt az reggel (!) kocogott. Szerencsére a lány kiszabadult és elszaladt– hasznos a futás… Lényeg, hogy ezen meglehetősen kiakadtam, hogy ilyenek vannak és eszembe is jutottak anyu aggódó szavai, amikor többször elmondta, hogy nehogy megtámadjanak futás közben. 
Szóval ilyen gondolatok kavarogtak bennem, miközben belefutottam az estébe. Szerencsére a patakpart jól ki van világítva és mivel kavarogtak a gondolataim, sokfelé csapongtam fejben. A következő elmés dolgokat állapítottam meg:
- Már amint elkezdtem futni, kevésbé fájt a fejem.
- A kifejezetten futóknak gyártott atléta egy fos ilyen pusztulat melegben. Hülyére izzadtam magam.
- Ha nem figyelek arra, hogy éppen mennyit haladtam már és még mennyi van hátra, akkor jobban peregnek a méterek.
- Iszonyatosan disszonáns színekbe öltöztem ma –lila atléta, szürke nadrág, piros-fehér cipő, magenta körmök, türkiz hajgumi. (Érik bennem egy poszt a női futódivatról!)
- A Joli (a macskánk. A szerk.) nem tudna sokat futni. Gulo szerint sokáig bírná magához képest, szerintem 200 méter lenne neki a maximum.
- A fordulópontnál még nem voltam fáradt, így továbbfutottam, az Egressy úton kicsit túl, ahol a 2,000 méteres jel fel van festve. Arrafelé jobb a környék.
- Nem fenyeget az a veszély, hogy olyan messzire fussak, hogy kivilágítatlan terepen menjek. Olyan messzire nem tudok elfutni. De a lányt is fényes nappal kapták el!
- A gyomrom igenis felkavarodik a hosszabb futásoktól. És ha már gyomor:
- Holnap a céges vacsin kacsát fogok enni, de nem fogok alkoholt inni.
Ilyen gondolatözön támadt meg, mialatt végig egy folyamatos, közepes futótempóban haladtam, lépésre lélegezve (3 lépés alatt ritmusra 3 kislevegő be, 3 lépésre ritmusra kislevegő ki). A plusz 1,5 km ellenére még az utolsó etapot is megtoldottam egy kunkorral, ugyanis nagy ívben kerülve jöttem haza kedves Tömbtársak, megkerültem a lakótömböt is. Sajnos most nincs gugliörszöm, de úgy saccolom, hogy kb. 8 km-t tehettem meg, mindezt kerek 54 perc alatt. Az elszomorító tény csupán az volt, hogy miután meglehetősen leizzadtam a csodafutó atletika-trikkkóban, feljöttem és még jobban izzadtam, mert itt bent még melegebb van.
UPDATE: megnéztem, 8,2 km volt a táv! :)
