Már többször akartam írni, aztán valahogy soha sem jött össze és dolgaim is máshogy alakultak, közbeszólt az élet.
Április 21-én lefutottam a félmaratont a Vivicittán. Készültem rá, de nem estem túlzásba. Kényelmes tempóban futottam, kellemesen éreztem magam, csak sajnos a 17-18. km környékén megfáradtam rendesen, így alig vártam, hogy befussak a célba, de az is összejött. A nettó időm 2:15:37 lett, vagyis 6:27-es átlaggal futottam le. Jó is, meg nem is, a fene tudja, de én nagyon örültem, hogy megcsináltam. Ahogy a végén fogalmaztam: "Jó volt, de nem csinálok belőle rendszert :)".
Teljesítményemnek azonban nem tudtam sokáig örülni, mert apukám másnap elhunyt szívrohamban. Olyannyira váratlanul történt minden, hogy még pár órával előtte írta nekem boldogan, hogy megtalálta az eredményemet a futaneten és milyen büszke rám, hogy a pakonyi futó nem adta fel. Felfoghatatlan. Tesitanár, teniszedző volt, 2 napig élvezte csak a jól megérdemelt nyugdíjt.
Nem sokkal a szomorú esemény után elmentem egy kis versenyre, mert az hónapok óta be volt tervezve. Pécelen rendezték meg immár sokadszorra a Csunya-kupát, ez egy terepverseny a Gödöllői-dombság lábánál. Volt 250 m ovisoknak, 1 km nagyobbaknak, 5 km és 10 km még nagyobbaknak, valamint kerékpáros távok is. Már hónapokkal ezelőtt kitaláltuk, hogy családilag kivonulunk és futunk egy nagyot. Össze is jött, Lili és Bulcsú futott 250 m-t (Tomi unokahúga- és öccse), Tomi anyukája, húga, unokatesója, öccsének barátnője és Tomi 5 km-t tolt, Tomi öccse meg én 10-re neveztünk. Meleg volt, irigyeltem az 5 km-t futókat, mert nekem hátravolt még 5 km és már vattát köptem a frissítés ellenére is. Végül 1 óra 7 perc alatt tettem meg a távot (ami valójában 11 km volt), terepen nekem ez egész jó idő (6:06-os átlag), de nem is ez a lényeg. A lényeg, hogy most voltam először is ilyen családi rendezvényen és sokkal-sokkal nagyobb élmény volt, mint egy utcai tömegrendezvény. Családok, rengeteg tombola nyeremény, semmi sorbanállás, semmi tömeg, utána ebéd, ajándékkulacs, és csakis jó hangulat. Az egy dolog, hogy 6. lettem a nők között (kevés volt az induló természetesen), de együtt volt a család és arra befutni a célba, hogy ott csápolnak neked mindannyian, kimondhatatlanul jó érzés. Apuval történtek ellenére jól éreztem magam, életem legjobb versenye volt eddig. De a leges-legjobb az egészben, hogy ez a fénykép elkészülhetett, már emiatt megérte:
Külön említést érdemel, hogy Tomi öccse, aki nem futó (viszont focikapus) a 4. helyen végzett a 10 km-en, annak ellenére, hogy nem szokott így futni, pláne nem terepen és ez mezei focicipőben nyomta így le a távot, neki külön gratula!
Bár kevésbé mutatom és nem látszik, de nagyon megvisel, hogy nincs apu. Mikor bátyám meghalt 2 éve, akkor is hasonló módon reagáltam, utána kezdtem el rendszeresen futni, akkor sokat segített a sport. De most valahogy azt érzem, hogy nem igénylem annyira. Mégis, a péceli futás meg szuperjó volt. Minden eseménytől függetlenül terveztem visszább venni a futásból és más sportok (kerékpár!) felé nyitni, de ezek után most még jobban így állok a dolgokhoz. Aztán lehet, hogy már annyira megszoktam, hogy hiányozna, ki tudja? Két hete futottam utoljára, mehetnékem is van, meg nem is. Az a terv, hogy nincsen terv.
