Az utóbbi pár hónapban valóban azt éreztem, hogy ha nem megyek el futni, akkor már hiányzik. Vagyis tényleg megszerettem a futást, nem csak azért megyek, mert hasznos és mert jó. De bennem van a bizonyítási (?) vágy is, hogy megy ez jobban is, megy több is, mint ahogy másoknak is.
Hosszabbat (=10 km felett) azonban 3 hete nem futottam és már készültem. Már napokkal előtte mondogattam, hogy két kört megyek és remélem sikerül, de félek, hogy nem, blabla... Gulo már többször mondta, hogy ne készüljek rá ennyire, mert akkor rágörcsölök, és ha nem sikerül, csalódott leszek nagyon. Jogos, valóban hajlamos vagyok arra (az élet más területén is), hogy ha meg akarok valamit tenni, akkor egyfolytában azon kattogok, hogy vajon sikerülni fog-e; mi van, ha nem; ha nem, miért nem stb stb. és el tudok jutni egy olyan szintre, hogy a végén már az sem érdekel, hogy hogyan sikerül az adott dolog, csak legyek már rajta túl. Tegnap is tökéletesen ez történt az idei első hosszú futásommal. Egész nap ezen járt az agyam. Aggódtam, hogy nem fog sikerülni, mert még rajtam van a karácsonyi tespedtség, pluszsúly. Gondoltam, zenével futok, így reggel bekészítettem azt a nadrágomat, aminek elfér a zsebében a telefon. A telefonra feltöltöttem pöpec, régen hallott zenéket, hogy lendületben tartsanak. Mostanában ebben a hideg időben sokszor eltunyulnék, de jó kis zeneszámok hatására képes lennék egyből szaladni menni, így a nap végén már vártam, hogy a zenéimet hallgathassam, futhassak.
Bentről kissé késve indultam el, a kondi teremben vacak szekrényt kaptam, de nagy nehezen elindultam. Endomondo is nagy nehezen megtalálta a jelet. Elkezdtem volna futni, de a hülye telefon természetesen nem fért el a zsebemben. Akkor telefon kézben, de ahhoz ki kell bányászni a pulcsi alól a headset madzagot vezetéket, a pulcsi kissé szűk, beleakad a pulcsi kapucnimadzagjába, áááá. Nagy nehezen kibogarásztam, kezemben a telefonnal elindultam. A zenék is elindultak, csuhaj jó kedvem kerekedett, gyorsabbra is vettem a tempót az elején, ami nálam öreg hiba. Bejött a félelmem, elkezdett szúrni az oldalam már a 2. km magasságában. Ettől természtesen elkeseredtem. Elkezdett azon járni az agyam, hogy nem lehetek ekkora fos, hogy 2 km-t sem vagyok képes lefutni, hogy fogok hosszabbakat futni, meg akarok állni, haza akarok menni. Kétszer megállt a zene is. Mint kiderült, amikor letölt egy facebook értesítést, akkor megáll a mjúzik. Na ezen is felhúztam magam, zene lekapcsol, headset összeteker és telefonnal együtt az egész hóbelebancot vittem a kezemben és itt már baromira mérges voltam magamra, szuszogtam nagyon és utáltam mindenkit, aki leelőzött, pedig a többi futó sem sprintelt. Ennyi ráhangolódás, készülődés után ilyen gyatrán megy. És különben is, más futók olyan szépen fejlődnek, jól teljesítenek, szépen növelik a távokat, én meg még mindig szarakodok egy nyamvadt 10 km-es távval is, izgulok előtte, hogy sikerül-e, hogy lesz ebből félmaraton idén stb. Jól behergeltem magam.
Hosszabbat (=10 km felett) azonban 3 hete nem futottam és már készültem. Már napokkal előtte mondogattam, hogy két kört megyek és remélem sikerül, de félek, hogy nem, blabla... Gulo már többször mondta, hogy ne készüljek rá ennyire, mert akkor rágörcsölök, és ha nem sikerül, csalódott leszek nagyon. Jogos, valóban hajlamos vagyok arra (az élet más területén is), hogy ha meg akarok valamit tenni, akkor egyfolytában azon kattogok, hogy vajon sikerülni fog-e; mi van, ha nem; ha nem, miért nem stb stb. és el tudok jutni egy olyan szintre, hogy a végén már az sem érdekel, hogy hogyan sikerül az adott dolog, csak legyek már rajta túl. Tegnap is tökéletesen ez történt az idei első hosszú futásommal. Egész nap ezen járt az agyam. Aggódtam, hogy nem fog sikerülni, mert még rajtam van a karácsonyi tespedtség, pluszsúly. Gondoltam, zenével futok, így reggel bekészítettem azt a nadrágomat, aminek elfér a zsebében a telefon. A telefonra feltöltöttem pöpec, régen hallott zenéket, hogy lendületben tartsanak. Mostanában ebben a hideg időben sokszor eltunyulnék, de jó kis zeneszámok hatására képes lennék egyből szaladni menni, így a nap végén már vártam, hogy a zenéimet hallgathassam, futhassak.
Bentről kissé késve indultam el, a kondi teremben vacak szekrényt kaptam, de nagy nehezen elindultam. Endomondo is nagy nehezen megtalálta a jelet. Elkezdtem volna futni, de a hülye telefon természetesen nem fért el a zsebemben. Akkor telefon kézben, de ahhoz ki kell bányászni a pulcsi alól a headset Aztán viszont elhatároztam, hogy elég. Szépen lassan beálltam egy tempóra, figyeltem a légzésemre, nem érdekelt a többi futó, lefutottam az első kört. Bár nem mondom, hogy könnyedén... Nekikezdtem a másodiknak is, ott már lenyugodtam. Szépen azt is lefutottam. Még agyaltam egy plusz 2 km-es kis körön az irodaház körül, de a gyomrom kezdett rendetlenkedni, így letettem róla. 11 és fél km lett a vége, 6:40-es átlag km-kel. Mission completed, megvolt a két kör, ez vol a cél, nem? Akkor meg?
Tanulságok:
Tanulságok:
- Nem rágörcsölni előre, mert akkor minden apró marhaságon, ami kizökkent, felbosszantom magam. Ez csak futás, nem egy vizsga, aminek tétje van.
- Légzésre odafigyelni az elején, de nagyon. Különben kifáradok hamar.
- Nem érdekel, hogy mások mekkora PB-ket futnak, én így futok és kész. Ilyen tempóban, ilyen lassan fejlődve.
- Zenét (mobilon) csak akkor viszek, ha elfér zsebben a telefon.
- Facebook-ot letörölni a mobilról. (Ez meg is történt azóta.)
- Be kell szereznem egy derékra csiptethetős tartót az mp3 lejátszómhoz (mert azért szeretnék még zenére futni).
- Heti egyszer elég a hosszú futás, a hosszát meg majd fokozatosan növelem. Lassan, de biztosan.
